Robert Wood : Öngyilkos álom

Szemeit a távolba meresztette. Késik a vonat, gondolta, már megint! Körbe nézett, látja-e valaki, de senki sem volt ott. Helyeslően bólintott, csak úgy a saját bíztatására. A háta mögött a nap széle már egybe olvadt a horizonttal, melyet néhol házak egyre sötétebb sziluettje tört meg. Kellemesen meleg, nyári este volt, egy hűvös szellő szaladt végig a tájon, a fiú homlokán mégis izzadtság gyöngyözött, szíve vadul kalapált, szája teljesen kiszáradt. Hol van már, türelmetlenkedett, itt kéne már lennie! De a vonat csak nem akart feltünni a távoli kanyarban, nyugtalan zakatolása sem törte meg a vészes csendet. Semmi nesz nem hallatszott sem közel, sem távol. Ezen a vasárnapi estén mindenki az otthonában pihent, az autók garázsaikban várták a másnapot, mikor újra útra kelhetnek.
Egy madár rikoltott valamelyik fán, mire a fiú összerezzent, remegni kezdett. Végre meghallotta a mozdony monoton, unott hangját. Még pár perc, és itt lesz! A zaj egyre hangosabb lett, lassan kezdett elviselhetetlenné válni, neki mégis mennyei dalnak tűnt. Ahogy közeledett a fém ördög, felfalva maga előtt az utat, szemei előtt régi képek peregtek egymás után, egyre több könnycseppet csalva hajdan szép szemébe. Itt az idő! Teste megfeszült, izmai ugrásra készek voltak, már csak a pillanatot várta. És az el is érkezett...
A vonat tovarobogott, utasai semmit sem vettek észre a történtekből, gondtalanul beszélgettek tovább kabinjaikban. A fiú könnyezve nézett utána, egyet lépett hátra, megfordult és futásnak eredt. Nem nézett semerre, csak pánikszerűen rohant előre. Józan eszét csak akkor nyeret vissza, mikor már becsapta maga mögött lakása ajtaját. Lihegve dőlt neki a falnak, percek múltán felkapcsolta a lámpát, de túlságosan zavarta az erős fény, így helyette gyertyát gyújtott. A kis láng árnyékokat festett a falakra, melyek őrült táncot jártak. Démonok bontakoztak ki a sötét, kavargó fergetegből, és elindultak a fiú felé, ki közben lerogyott kopott kanapéjára. Már nem ijedt meg, rendszeres vendégei voltak ezek a lények, kik újra és újra eljöttek hozzá, hogy szomjukat oltsák, éhségük csillapítsák lelkéből. Kezdetben kinevette, majd megrettent ezektől a szörnyetegektől, melyeknek azóta a nevüket is megtudta: Reméytelenség, Magány és Hasztalanság. Keserűen hagyta, hogy megtelepedjenek szívében, és ott üljék átkos ünnepüket.
Felállt, a régi, koszos tükörhöz ment, és mélyen belenézett saját bevérzett szemébe. Végigsimított borostás állán, majd mocsoktól csatakos haján. Valamit észrevett a tükörben, egy férfi állt a háta mögötti sötét sarokban. Hirtelen begfordult, és egyenesen belebámult az üres szobába. Csak ő volt ott. Fáradt vagy, pihenned kellene, gondolta magában. Valamit enni is kéne már! Kinyitotta a hűtőt, kivett belőle két tojást, majd megsütötte magának. Kényszeredetten nyelte a falatokat. Mikor végzett, undordva nézett üres tányérjára, érezte, gyomra felfordul a hívatlan vendégtől. Pár perc múlva az egészet kihányta. Reszketve ült le, kezébe vett egy doboz cigit, kiütött belőle egy szálat, majd a szájába illesztette. Nem gyújtotta meg, hiszen már évek óta leszokott róla.
Elhúzta a függönyöket, a nappal helyét már teljesen átvette az éjszaka, ilynekor kicsit jobban érezte magát. Nem kellett kíváncsi tekintetektől tartania, nem hallotta, hogy összesúgnak a háta mögött, mikor azt hiszik nem figyel. Most az utca a Senkié volt, bátran álldogálhatott az ablakban, leshette a gyászba öltözött világot. Csak egy macska mászkált ide-oda, a fiú megbabonázva nézte, irigyelte szabadságáért, amire ő csak áhítozhatott. Egyszer csak az állat az egyik utcalámpa közelében megállt, tekintetét mereven egy pontra függesztette, hirtelen összeesett, lábai vadul rángatózni kezdtek, mintha el akarna futni, de már nem volt hová. A fiú egy fekete köpenyes férfit látott az oszlop fénykörében, fején kapappal, melynek széles karimája eltakarta az arcát. Az idegen egyet hátra lépve teljesen beleveszett a sötétségben, mintha ott se lett volna.
A fiú egyre álmosabb lett, minél többet gondolt a furcsa férfire. Lefeküdt a kanapéra, melyből rothadt étel szaga áradt, de ez nem zavarta, nemsokára elnyomta az álom. Mikor felébredt, már délután volt, odakintről beszűrdött az utca émelyítő zsibongása. Szemébe szúrt az éles fény, mert elfelejtette összehúzni a függönyöket. Felült, megmaszírozta sajgó halántékát, de a fájdalom csak még rosszabb lett tőle.
Aztán felkelt, kiment az utcára, nem kellett figyelnie, hogy merre megy, lábai már ösztönösen vitték előre, hiszen az utóbbi hónapban minden nap megtette ezt az utat. Megint a sínek mellett állt, várta a vonatot, hogy ma végre elé vethesse magát. Még öt perc, sóhajtotta. Régi emlékek tolakodtak tudatába egy elmúlt időből, amikor még tudta, mi az a boldogság. Teltek a másodpercek, olyan lassan, mint még soha azelőtt. Érezte, ha most nem teszi meg, akkor soha többé nem lesz ereje lejönni ide.
A vonat feltűnt a távolban. A fiú egy része, melyről azt hitte, hogy már régen kiveszett belőle, kiáltozni kezdett: Ne tedd! És már nem is akarta megtenni, ő igenis élni akart, újrakezdeni mindent előlről! Ezt fogom tenni! Megfordult, hogy hazamenjen, rendbe rakja az életét, kitakarítsa lakását, de egy fekete köpenyes férfibe ütközött. Ugyanaz volt, akit előző este látott, most is kalapot viselt, árnyékba borítva arcát. A fiú csak két vörösen izzó szempárt látott belőle. Ki vagy te, akarta kérdezni, de egytelen tagja sem engedelmeskedett a józan ész parancsaira. Szótlanul figyelte, hogy az idegen megragadja a vállát, és olyan erővel taszítja meg, hogy rögtön elveszíti az egyensúlyát. Fejét és hátát iszonyatosan beütötte a sínekbe, kezét felhorzsolták a kövek. De nem volt ideje a fájdalommal foglalkozni, a vonat már vészesen közel volt, sietve megpróbált felkelni...
A vonat tovarobogott, utasai semmit sem vettek észre a történtekből.