Robert Wood : Az Angyal

Kinézek az ablakon, mint már oly sokszor ezelőtt. Az ablakból az egész birtokot megszemlélhetem. A kertben itt-ott az ég felé törő tölgyeket, és a birtok hátsó részét elfoglaló halastavat. A tó partjáról fűzfák hajolnak a víztükör fölé, olyan gyengéden, ahogy anya alvó gyermeke fölé.
A szitáló eső cseppjei felfodrozzák a víz felszínét, és ezt is jól látom, ahogy a fák leveleit borzolja a rájuk esővíz. A frissen nyírt fű ontja magából azt a jellegzetes illatot, amit úgy szeretek, de sajnos itt bent nem érezhetem. Elképzelem, amint kint állok az esőben, és beszívom a fű szagát. Szinte érzem is.
A birtok közepét hatalmas sövénylabirintus foglalja el. A növény kígyóként tekeredik minden irányba.
És a labirintus közepén ott van az angyal. Egy magasságban van a két méteres sövénnyel. A szobor arcát csuklya takarja, testét köpeny fedi. Kezében hatalmas kardot tart, amellyel jól láthatólag éppen lecsapni készül.
Szürke kőből készült testét besötétíti az eső.
Az egyetlen része, ami valóban angyalhoz illik, az a két hatalmas szárny, ami a hátából tör elő. Ha nem kőből lennének, biztosan puha, meleg toll borítaná azokat. A szárnyai tényleg csodálatosak.
De ennek ellenére sohasem szerettem az angyalt. Én az angyalokat mindig is szőke, gyerekarcú emberkéknek képzeltem el. A fantáziámban a felhő szélén üldögélnek, köpeny helyett hófehér selymet viselnek. Kezükben lantot vagy más hangszert tartanak. Nem pedig kardot! Aki ezt a szobrot készítette, annak nagyon sötét lehetett a lelkivilága.
Most, hogy édesapám meghalt, nyugodtan megszabadulhatnék a szobortól. De ha jobban belegondolok, az egész birtokon ez az egyetlen dolog, ami apámra emlékeztet. Minden más anyám szerzeménye. Ez a szobor az egyetlen, amit anyám kifogásainak ellenére idekerült.
Miután idehozatta, sokat üldögélt a szobor előtt. Leült az angyallal szemben lévő padra, és órákat töltött ott.
Most veszem észre, hogy már percek óta az angyalt nézem, minden viszolygásom ellenére.
Hirtelen felé fordítja a fejét. Arcát nem láthatom, a csuklyája miatt, amely teljes egészében eltakarja. De éreztem, hogy egyenesen a szemembe néz. Kiterjeszti hatalmas szárnyait, és lerázza róluk a vizet.
Valaki kopogtat az ajtón. Oda pillantok.
Rachel áll az ajtóban, félig a szobában, félig a folyosón.
- Sarah, nem jössz le? Már mindenki itt van – mondta, de nem nézett a szemembe.
- Nemsokára lemegyek, de most még szeretnék egy kicsit egyedül lenni.
- Persze, rendben. Majd lent találkozunk.
Becsukja az ajtót, és hallom lépteinek a zaját. Hallom, ahogy az öreg lépcső nyekeregni kezd alatta.
Gyorsan visszanézek az angyalra. Ismét ott áll, ahol lennie kell. Tekintetét az égre szegezi. Semmi jelét nem jelét nem mutatja, hogy meg akarna mozdulni.
Megnyugszok.
- Biztos csak hallucináltam – gondolom magamban. – Rég aludtam, fáradt vagyok. Nem csoda, hogy káprázik a szemem.
Elindulok az ajtó felé, kilépek rajta. Lemegyek a szalonba, azon az úton, amelyen Rachel is. Alattam is ugyanúgy megnyikordulnak a lépcsőfokok. Lassan leérek.
Az előtérben nincs senki, de a szomszédos szobából beszélgetésfoszlányok szűrődnek ki.
Belépek a szalonba, és a legtöbb szempár rám szegeződik. Tekintetüket úgy érzem a testemen, mintha ezernyi apró tűvel szurkálnának.
Megállok a terem közepén, és odalép hozzám egy férfi. Személyesen nem ismerem, de tudom, hogy édesapám egy távoli rokona. Megfogja a kezemet, és mélyen a szemembe néz, majd halkan megszólal.
- Mindannyian nagyon sajnáljuk, ami szegény Richarddal történt.
Ezzel megindult a részvétnyilvánítók áradata. Nagynénik és nagybácsik. Testvérek és unokatestvérek. Úgy tűnik, mintha sohasem akarnának elfogyni, mígnem egy cseléd lép a szobába.
- Elkészült az ebéd. Szíveskedjenek átfáradni az ebédlőbe.
- Hála istennek – gondolom magamban.
Udvariasságból én is átmegyek, egyáltalán nem vagyok éhes. Egy végtelennek tűnő negyed óra multán felállok, és sűrű bocsánatkérések közepette bejelentem, hogy fáradt vagyok, és szeretnék lefeküdni.
Senki sem szól egy szót sem.
Visszamegyek a szobámba, és ismét az ablakhoz állok.
Az angyal még mindig a helyén van. Életemben először csodálattal nézek a szoborra. Hiszen megtörhetetlenül kiállja az időjárás próbáit. Rá kell jönnöm, hogy nem is olyan csúnya az angyal. Csak más.
Az ágyamhoz sétálok, és leveszem magamról a fekete estélyit. Bebújok a jó meleg takaró alá, és pillanatok alatt elalszom.
Az utolsó gondolatom, mielőtt átadnám magamat az álomnak, az angyal.
Reggel arra ébredek, hogy a nap egyenesen a szemembe süt az ablakon keresztül. Felkelek, és felöltözök.
Elindulok a ebédlőbe. Bentről beszélgetés szűrődik ki. Azoknak a hangja, akik maradtak. Apám közeli rokonai. Többségükkel én magam is jóban vagyok, de most valahogy nem akartam senkivel találkozni.
Az étkező helyett inkább a kertbe megyek. Kilépek a hatalmas kétszárnyú ajtón. A tegnapi rossz időnek nyoma sem maradt. Mintha az is apámat gyászolta volna.
Végigsétálok a füvön, mely az éjszaka során teljesen megszáradt. Egyenesen a sövénylabirintushoz ballagok. Minden igyekezetem ellenére nem bírok elég gyorsan befelé haladni. Eddig még sohasem jártam a labirintusban az angyal miatt. Furcsa, hogy most meg éppen miatta vagyok itt.
A rengeteg elágazás, a még több zsákutca után végre a labirintus közepét. Az angyal tiszteletet parancsolóan magasodik fölém.
Leülök arra a padra, amelyen apámat is sokat láttam üldögélni. Én is ugyanúgy ülök itt, ahogy ő is tette. Figyelem az angyalt. Elámulok a nagyságán és tökéletességén.
Nem is tudom, mióta ülhetek itt, de már elég régóta, hiszen közben a nap teljesen fölém kúszott. Az angyal árnyéka már nem vetült rám.
Felnézek kőarcára, és megdöbbenve veszem észre, hogy arcát felém fordította. Pedig a felét büszkén a magasba kellene emelnie. Most viszont leszegett fejjel áll az udvar közepén. Ismét érzem, hogy engem néz. Bizsergés szalad végig a testemet.
Egyik kezével elengedi kardját, és felém nyújtja.
Gyorsan körbe nézek, hogy más is látta-e az angyalt mozogni. Sehol senki.
Visszapillantok rá, de már megint mozdulatlanná dermedt. Meg sem mozdul. Kardját két kézzel markolja. Tekintetét az égre szegezi.
Szédülés tör rám. Megpróbálok felállni a padról, de a lábaim nem engedelmeskednek. Szívem veszettül kalapál mellkasomban.
Lassan enyhülni kezd a szédülés, a szíves is lassabban ver. Most már sikerül felállnom. Észreveszem, hogy egy felirat van a talapzatán.
„A Magány Angyala”. Ez a felirat áll rajta. Nem igazán illik hozzá a név, legalábbis szerintem.
Visszaindulok a házba, hiszen már órák óta kint vagyok. Legnagyobb csodálkozásomra, elsőre kitalálok a labirintusból.
Ahogy belépek a házba, Rosita, a cseléd lép elém.
- Merre járt asszonyom? – kérdezi.
- Kint voltam a labirintusban, a szobornál.
- Úgy tudtam, hogy nem szereti azt az angyalt.
- Eddig nem is... De majd meglátjuk – válaszoltam. – Mondja, mit akar.
- Mondom már, mondom. Rachel kisasszony kereste magát.
- Miért?
- Azt én nem tudom. Nem mondta – felelte a lány.
- Hol van most?
- Azt hiszem a szobájában, asszonyom.
- Rendben van. Megkeresem.
Rosita elindul a konyha felé, én meg fel az emeletre. Rachel szobájába.
Megállok a szoba előtt, amely az enyém mellett van. Bekopogok.
Semmi válasz.
Kopogok megint.
- Rachel, itt vagy?
Semmi.
- Rachel?
Lenyomom a kilincset, és az ajtó halk nyekergéssel kitárul. A szoba bal sarkába nézek, hiszen tudom, hogy a lány ott szokott festeni, de most nem volt ott. Valószínűleg akkor válaszolt volna a kopogásra.
Az ágyra pillantok. Rachel az ott fekszik. Talán elaludt. Elindulok kifelé, de valami furcsa bizsergés fut rajtam végig.
Rachel szeme nyitva van.
Az ágy mellé lépek, és halkan sikoltok egyet a látványtól. A lány szemei teljesen felakadtak. Csak a szemének a fehérje látszott. Megfogom a karját, de a pulzusát sem találom. Nem is lélegzik.
- Te jó isten, meghalt. – gondolom magamban.
Kiszaladok a szobából, le az előtérbe. Rosita ott áll.
- Rosita, azonnal hívja ki az orvost! Rachel kisasszony... meghalt.
A cseléd arcára döbbenet ül ki, de azonnal cselekszik. A telefonhoz rohan, és tárcsázza a számot.
Közben bemegyek az ebédlőbe, ahol egyetlen ember van. Peter az asztal mellett ült, és újságot olvas. Ő volt Rachel testvére.
- Peter.
Felemeli az arcát, és rám néz. Biztos látja rajtam hogy valami baj van, ezért leteszi az újságot. És odajön hozzám.
- Mi a baj, Sarah?
- Ó, Peter. Nem is tudom, hogy mondjam el.
- Mi történt?
- Rachel... meghalt.
- Micsoda?
Elengedi a karomat, és lekezd kifelé szaladni. Még idejében elkapom.
- Ne menj fel. Kérlek.
Magamhoz ölelem, és zokogni kezdek.
- Felmentem hozzá... és... és... ott feküdt. Istenem, meghalt!
Lassan sikerül összeszednem magam.
- Teljesen kiborultam, ne haragudj – mondom.
- Ne kérj bocsánatot.
- Rosita már kihívta az orvost. Bármikor itt lehet.
Ahogy kimondtam, nyílt is az ajtó. Az orvos lépett be rajta. Szerencsére itt lakik a közelben, így gyorsan ideért.
- Jó napot.
- Jó napot, doktor úr.
- Hol van a...
- Fent az emeleten. Kérem Rosita, vezesse fel a doktor urat. Én nem szeretnék felmenni, ha nem haragszanak.
- Ahogy óhajtja asszonyom. A rendőrség is már úton van.
Rosita kivezeti a férfit az ebédlőből.
Peter és én leülünk az asztalhoz. Egyetlen szót szem váltunk. Csendben várjuk az orvost, míg megnézi… Rachelt.
Az ebédlő ajtaja félig nyitva maradt, így kiláthatok az előtérbe. Az orvos éppen lejön a lépcsőn, amikor csengetnek. Rosita kinyitja az ajtó. Két rendőr lép be a házba. A doktor felvezeti őket az emeletre.
Újabb várakozással teli percek telnek el, mire lejönnek az emeletről.
- Jó napot asszonyom. – mondja az egyik rendőr.
- Üdvözlöm biztos úr. – válaszolok.
- Úgy gondolom, hogy szívroham végezhetett a lánnyal. Bár ez elég ritka ebben a fiatal korban.
- Akkor hát nem történhetett bűntény? – kérdezte a rendőr.
- Nem tartom valószínűnek, de majd jobban megvizsgálom a kórházban. A mentő nemsokára itt lesz, és elviszi a testet. Nekem most mennem kell.
- Viszlát, doktor úr.
- Viszontlátásra.
Az orvos felvette kalapját, és kiment.
- Akkor hát mi is megyünk. – mondja a rendőr.
- Ne! Maradjanak egy kávéra, kérem.
- Hát, örömmel elfogadjuk.
- Rosita, vezesse át az urakat a szalonba, és készítsen egy kávét.
Mindhárman elhagyják az ebédlőt.
Peterre pillantok. Viszonozza a pillantásomat, de gyorsan visszafordítja az újságra. Tekintetét mereven egy pontra szegezi. Egyáltalán nem olvassa az újságot.
Én is kimegyek az ebédlőből, fel az emeletre. Rachel szobájába. Fel a nyikorgós lépcsőn, félig a folyosón.
Belépek a szobába.
Még mindig ott fekszik az ágyban, bár most már le van takarva egy pokróccal. Alatta ott van a teste. Rachel élettelen teste. Még elgondolni is szörnyű.
Könnyek szöknek a szemembe, miközben a festőállványára pillantok. Egy félig kész kép van rajta. A kertet ábrázolja. Rachel már sohasem fejezheti be.
Nagyon tehetséges festő volt. Egyszer engem is lefestett. A kép ott van a szobám falán.
A nyitott ablakhoz megyek, és kinézek rajta. Az angyal innen is nagyon jól látható. Rachel éppen a szobor lefestéséig jutott.
Rengeteg boldog, együtt töltött pillanat jut az eszembe, de ezek most túlságosan fájdalmasak. Rövid időn belül a második, számomra fontos személyt veszítem el. Leszegem a fejemet.
Tekintetem megakad valamin.
A földön, félig az ágy alatt van egy fehér galambtoll. Vagy inkább egy angyal tolla?
Megpróbálok megfeledkezni erről a buta gondolatról, de sehogy sem megy.
Kidobom a tollat az ablakon. Szédülés tör rám, hiszen a toll nem szépen lassan lebegett le a földig, hanem kőként zuhant lefelé.
Hihetetlen, de mégis biztos vagyok abban, hogy az angyal ölte meg Rachelt.
Elhatározom, hogy mindent elmondok Peternek. Ő talán hinni fog nekem.
Kiszaladok a szobából, le a lépcsőn. Hatalmas nyikorgások közepette leérek az előtérbe. Bevetem magam az ebédlőbe.
Peter az asztalnál ül. Újságja az asztalon van. A férfi a fejét az asztalra hajtja. Először azt gondolom, hogy talán elaludt, de mégsem hiszek benne.
Odamegyek hozzá, megérintem a vállát, mitől lesik a székből. Szemei teljesen felakadtak. Ugyanúgy, mint Rachelé.
Sikoltást hallok, és már éppen elkezdeném keresni, hogy ki az, amikor rájövök, hogy én vagyok az.
A két rendőr beront a helyiségbe.
- Mi történt?
Peterre mutatok.
A rendőr odamegy hozzá, és megnézi a pulzusát.
- Meghalt. Mi történt asszonyom.
- Én... nem tudom. Amikor lejöttem az emeletről, így találtam rá.
- Jól érzi magát?
- Nem igazán. Fáradt vagyok.
- Menjen, pihenjen le. Mi itt megvárjuk a mentőt. És majd holnap mindent elmond nekünk. Majd felkeressük.
- Jó. Köszönöm. – mondom.
Felmegyek a szobámba. Az előtérben még összefutok Rositával. Kezében bőröndöt tart.
- Hova megy Rosita?
- Elmegyek asszonyom. Ne haragudjék, de sok haláleset történt ebben a házban.
- Menjen csak. Nem hibáztatom érte.
- Köszönöm. Remélem, még találkozunk.
Kinyitotta a hatalmas ajtót, és kilépett rajta.
Én tovább indultam a szobám felé. A lépcsőről visszanézve látom, hogy mentősök lépnek be a házba. Kiviszik Peter testét. Belépek a szobámba, és akkor teszik be a mentőbe Rachel testét is.
Teljesen egyedül maradtam, az angyal miatt.
Mégiscsak illik rá a Magány Angyala név. Lefekszem az ágyamra. Gondolataim Rachel, Peter és a szobor körül forognak, míg el nem nyom az álom.
Az éjszaka közepén ébredek. A szobában még sötét van.
Megdöbbenve veszem észre, hogy nem vagyok egyedül. Egy szürke alak bontakozik ki a homályból. Az angyal az. Arcát takarja a csuklya, ezért nem láthatom azt. Kardját magasba emeli, és lesújt vele.
Sötét lett minden. Nagyon sötét.