Honfy Ágnes Ilona : Amikor a hold eltakarja a napot

Az egyik körbejár, pontosan, mindig ugyanúgy.
A másik szeszélyes, folyton változik.
Örök társak az égbolton, örök ellenfelek.
És néha a hold eltakarja a napot.


A barátom volt. Nem tudtam róla, mi a kedvenc itala, mikor van a születésnapja, vagy mondjuk azt, hogy tüsszög-e a kutyaszőrtől, és azt hiszem, ezzel ő is ugyanígy volt velem kapcsolatban. Túl ritkán találkoztunk ahhoz, hogy ilyen jelentéktelen dolgokról beszélgessünk.
Mégis jobban ismert engem bárkinél, s én is mindenki másnál jobban ismertem őt.
Szinte mindenben különböztünk, ezért a beszélgetéseinket inkább ádáz vitáknak kellene hívnom. Ő szenvedélyes volt és szórakozott. Én szerettem magamat nyugodtnak és összeszedettnek tudni. Ő lelkesedett mindenért, ami régi. Én mindenért, ami új. Engem megkereszteltek, őt nem. Én hitetlen felsőbbséggel csak nevettem mindenféle vallásos áhítaton. Ő minden vallásból összecsipegette magának, ami épp a kedvére való volt.
Egy dologban azonban nagyon hasonlítottunk: egyformán makacsul védtük a magunk igazát. A találkozásaink rendszerint úgy végződtek, hogy az egyikünk – általában ő – dühösen felpattant, és köszönés nélkül faképnél hagyta a másikat.
Egy este, amikor körülöttünk a társaság nagyszerűen mulatott, mi pedig még elég józannak éreztük magunkat az újabb összecsapáshoz, letelepedtem mellé, és vártam.
– Besötétedett – mondta nagy sokára.
– Igen, általában ez szokott történni a nap végén. Vagy ma másra számítottál?
– Azt hiszem, mi emberek valaha szerettük a sötétséget – ringatta magát abba a lírai hangulatba, ami annyira jellemző volt rá. – Éjszaka volt, a hold világított nekünk. Vadásztunk, táncoltunk és szeretkeztünk a holdfényben. Azután valaki elvetette az első magot, és onnantól kezdve a napot kellett imádni. Nem volt már tánc a csillagok alatt, csak kemény munka nappal és kimerült alvás éjjel. Elfelejtettük, milyen puha és biztonságos az éjszaka. Elfelejtettük a holdat.
– Dehogy felejtettük. Nézd csak! – mutattam körbe a seregnyi csillogó szemű, a zene ütemére egymás karjába simuló párra. – Vadászunk, táncolunk, szeretkezünk ma éjjel. Illetve én nem, mert most éppen mindháromhoz túl fáradt vagyok, és egy kicsit be is vagyok csípve.
– Ugyan! – legyintett. – Ez az éjszaka még halványan sem emlékeztet arra, amilyen régen volt, az első emberek idejében. Ma már félelemmel teli az éj.
– Éppen fordítva! – lepődtem meg. – A félelem egy atavisztikus ösztön, ami harmincezer éve még nagyon is jó szolgálatot tett a holdfényben ugrabugráló ősembereknek, amikor az első gyanús hangra hanyatt-homlok menekülniük kellett.
Ő a szokottnál is szelídebben hallgatott.
Megvontam a vállamat, és folytattam:
– Ma már nincs okunk félni a sötéttől. A félelem érzése persze még bennünk él. Van a jó félelem, ami hasznos, mert a közeli veszélyre figyelmeztet. Ez volt az övék, az ősöké. Belőle korcsosult el a miénk: az ismeretlentől való félelem, aminek az egyetlen oka a buta babonákban rejtőzik, amiket mi gyártottunk magunknak, és amit az okos ember, mihelyt kinövi a gyerekkori fantáziálásokat, le is tud győzni magában.
– Az olyan okos ember, amilyen te is vagy, igaz? – gyulladtak gunyoros fények a szemében.
– Igen. Az oktalan félelem nem fog rajtam – jelentettem ki határozottan. – Rajtam ugyan nem.
Megint hallgatott egy darabig, hogy alaposan megfontolhassa a következő mondatait. Közben olyan áthatóan nézett rám, hogy zavaromban önkéntelenül is visszatartottam a lélegzetemet.
– Mi van akkor, ha a sötétségtől való félelem, amit a zsigereinkben érzünk, jogos? – kérdezte végül. – Ha az ösztöneink olyankor arra figyelmeztetnek, hogy nálunk erősebb, ügyesebb lények vadásznak ránk?
– Erősebbek és ügyesebbek is az embernél? – mentem bele a játékba. – Ha léteznének ilyen lények, tudnánk róluk, hiszen a közelünkben kellene élniük, hogy vadászhassanak ránk.
– Igen! Köztünk vannak, csak nem ismerjük fel őket, annyira hasonlítanak ránk. Mert ezek olyan lények, amik belőlünk lettek.
Már sejtettem, mire akar kilyukadni, és úgy véltem, csak tréfál, a türelmemet teszi próbára.
– Elindultál valami rég meghaladott jungiánus elképzelésből, ahonnan hova máshová vezethet az út, mint a homályos miszticizmusba? – nevettem fellengzõsen. – Állj meg, mielőtt emberfeletti teremtményeket, vérszívókat és más élőhalottakat kezdesz nekem emlegetni!
A legnagyobb meglepetésemre komolyan vette, amit mondtam, és komolyan is válaszolt:
– Nem állítom, hogy ilyen lények léteznek. Csupán azt kérdezem, hogy miért zárjuk ki eleve a létezésüket? Nappal eszünkbe sem jutnak, de ha eljön az éjjel, történeteket mondunk róluk, csodáljuk őket, és ha fura neszek ébrednek a sötétben, félősen meglapulunk…
– Én aztán nem – vetettem közbe.
– Sok hihetetlen dologról kiderült már, hogy igaz. A Föld gömbölyű, a mesebeli Tróját kiásták, a jógik megállítják a saját szívüket.
– Most meg Hamletet játszol, és én lennék a te Horatiód. Máskor kerülni szoktad az ilyen közhelyeket. Sokat ittál, menj haza!
Ő azonban még maradt, és tovább beszélt:
– A holtak feltámadása a nyugati vallások alapvető eszméje. Nem aposztrofálhatod buta babonaságnak, ami száz- meg százmillió ember számára mindennapi valóság.
– Pedig azt teszem – feleltem. – Az Ószövetség a korabeli történelmi események és az akkoriban divatos hiedelmek ügyetlenül összeforrasztott elegye. Az Újszövetség pedig nem más, mint ókeresztény propaganda.
A barátom lehunyt szemmel ingatta a fejét.
– Tudod, mi a legszomorúbb, te napimádó? – kérdezte halkan. – Hogy csak a szavakra figyelsz, és nem a mondanivalóra.
Ez volt az utolsó, egyben a legrövidebb és a legkülönösebb vitánk. Egyszer sem emeltük fel a hangunkat, nem csapkodtuk az asztalt, és a végén egyszerűen elhallgattunk mind a ketten.
Ő felállt, csendesen jó éjszakát kívánt, az ajtó felé indult.
– Vigyázz, el ne marja a torkodat odakinn egy éjjeli vadász! – kiáltottam utána csípősen.
Egy pillanatig habozott, a keze a kilincsen, de nem fordult hátra. Csak szó nélkül eltűnt az éjszakában.

Ezután hosszú ideig nem láttam őt. Valóban eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Hiányzott.
Mígnem egy reggelen – egy korai nyarat ígérő, verőfényes reggelen – szembe nem találtam magam vele az utcán. Elment mellettem. Tétova lassúsággal, szinte a falhoz simulva haladt, a válla meggörnyedt, a fejét a földre horgasztotta, és a friss, tavaszi meleg ellenére hosszú télikabát volt rajta.
Nem, ez nem lehetett az én barátom.
De a kabát, a mozdulat, ahogy a két kezét a zsebébe dugta, a lépteinek ritmusa mind-mind ismerős volt. Megfordultam, a nevén szólítottam – meg sem hallotta. Pedig ő volt, most már biztos voltam benne. Utánaeredtem, magam felé fordítottam.
– Jesszusom, borzalmasan nézel ki! – szakadt ki belőlem.
Laposan, alulról pislogott fel rám, karjával ernyőt formálva a homloka elé. A haja fésületlenül hullott a szemébe, árnyékba borítva sápatag arcát. A szája vértelenre fakult, olyan erősen szorította össze. A ruhái szánalmasan lógtak rajta, mintha ki tudja, mióta koplalt volna. Vállára tett tenyerem alatt az egész teste fázósan reszketett.
– Csak nem vagy beteg? – kérdeztem aggódva.
– Jól vagyok – suttogta rekedten, amivel végképp meggyőzött az ellenkezőjéről.
– Merre tartasz?
– Haza… Már haza kellett volna érnem.
– Elkísérlek – közöltem ellentmondást nem tűrően.
Egy régi, aprócska házban lakott egy hasonlóan apró kert közepén, amiben gazdagon burjánzott a borostyán, és a bejárathoz vezető lépcső legalsó kőfoka omladozott. Bent sűrű félhomály fogadott, de a barátom nem engedte, hogy széthúzzam a súlyos függönyöket.
– Kissé érzékeny a szemem mostanában – magyarázta.
Az otthona menedékében már korántsem tűnt olyan elveszettnek, mint odakint. Akár egy macska, magabiztosan kerülgette a szanaszét heverő székeket, asztalkákat és a földre hányt könyvkupacokat.
Egy pohár vízzel tért vissza. Előrenyújtott karral botladoztam felé a sötétben. Ő megkönyörült rajtam, lenyomott egy fotelbe, és felkattintott egy sárga fényű olvasólámpát.
– Ez minden, amivel megkínálhatlak – nyújtotta nekem a poharat. – A konyhám teljesen üres.
– Pedig nem ártana enned valamit – jegyeztem meg.
– Igen, igazad van – villant rám a szeme. – Éhes vagyok.
Hirtelen felém hajolt, én óhatatlanul hátrahőköltem előle. Karmokká görbülő ujjai lecsaptak a csuklómra, és egy végtelen pillanatig maradtunk így: én a karosszék támlájához préselve, ő pedig közel, nagyon közel, az arca az arcom mellett, hogy forró lélegzetem hideg bőrének ütközött, és onnan áramlott vissza énrám.
– Jobb lenne, ha most elmennél – húzódott lassan hátra.
Elfordult, a szemét lehunyta, az előbb még az ínyére vont ajkait megint összetapasztotta.
Kapkodó sietséggel tápászkodtam fel, és minden méltóságomat hátrahagyva botorkáltam az ajtóhoz. Igyekeztem közben nem venni tudomást a szívem ijedt dobogásáról.
A kinti napvilágba érve azonban erőt vett rajtam a menekülésem felett érzett szégyen és a baráti kötelességtudat. Visszanéztem: ő a mély árnyékban állt erősen hunyorogva, az ajtó fájába kapaszkodva. Én kint a fényben, köztünk a nyitott ajtó.
– Ne maradjak mégis? Nincs szükséged valamire?
Megrázta a fejét.
– Csak menj el gyorsan a közelemből, kérlek!
Elindultam, de minden második lépés után megfordultam.
Ő nem mozdult az ajtóból, míg a kertkapuhoz nem értem.
– Hűtlenek lettünk a holdhoz és az éjszakához, és meglakoltunk érte – hallottam fáradt hangját. – A sötétség már új gyermekeket dédelget. Menj innen, napfény fia, és vigyázz nagyon magadra!

A szavai még sokáig ott keringtek a fejemben. Mit jelentsen ez? – töprengtem. A magyarázat, amit találtam, cseppet sem volt az ínyemre, igyekeztem hát nem gondolni rá.
De amit nappal tagadtam, álmaimban szabadon kísértett. A barátom arca nemsokára már úgy lebegett előttem, mint halvány hold a koromfekete égen. Menekülj előlem, nap szolgálója! – nevetett rám.
Ez az álomkép észrevétlen alattomossággal az ébrenlét józanságába is belopta magát, és elnyomott maga mellett minden más gondolatot. A külvilág történései lassacskán nem voltak képesek átverekedni magukat hozzám a zavaros képzelgések ködfüggönyén.

Néhány nap múlva különös csomagot kézbesítettek nekem. A nevemet a barátom cikornyás betűivel írták rá. A meglepetéstől le kellett ülnöm, a hosszúkás dobozból ugyanis egy feszület és egy kihegyezett karó került elő.
Azon az éjjelen megint vele álmodtam. Holdarca leszállt hozzám a magasból, és mohó, sárga szemfogakat villogtatva kapott a nyakam felé. Verejtékben úszva ébredtem, az összes lámpát felkapcsoltam, azután hajnalig éberen virrasztottam a feszületet és a karót szorongatva.
Tudtam, miért küldte őket. Hogy megvédhessem magam tőle, ha az éhsége legyőzi az akaratát, és eljön értem.
Az ablaküveg mögül lestem a napkeltét. A gyenge sugarak végiglopóztak a város szűk utcáin, egyre erősödő tüzükkel ébresztgették az alvókat.
Akkor elhatároztam, hogy még aznap leszámolok a félelmeimmel, és meglátogatom a barátomat. A feszületet és a karót is magammal viszem, szigorúan csak azért, hogy visszaadjam neki ezeket a furcsa ajándékokat. Valójában persze biztonsággal töltött el a tudat, hogy a kezem ügyében lesznek, ha a dolgok rosszul alakulnának.
Erőltetett elszántsággal lépdeltem át kertjének elvadult ágyásain. A ház ablakait bedeszkázták. Az ajtót nyitva találtam. Résnyire belöktem, bekiáltottam – semmi. Elköltözött volna?
Nagy levegőt vettem, beléptem.
A villanykapcsoló tompán kattant, fényt nem gyújtott. Mégsem honolt vak feketeség a szobákban. Gyertyák lángja lobogott szeszélyesen. Eszerint ő még itt lakott. A szeme pedig már a lámpafényt sem bírta.
Szobáról szobára jártam. A barátságos rendetlenség, a szertehagyott, kedves limlomok nem voltak sehol. Komor hangulat uralkodott a házban, mintha egy ravatalozóban lettem volna. Hideg kúszott felfelé a gerincemen, azon voltam, hogy sarkon fordulok, és szégyenszemre elfutok.
Hatalmas döngéssel valahol a hátam mögött becsapódott a bejárati ajtó.
Összerezzentem, feszülten a csöndet füleltem.
Az ő szépen zengő, testetlen hangja szólított meg:
– Üdv, Horatio! Szellem jár tán a várfokon?
Rémülten fordultam körbe. Nem láttam, hol van. Ugyanakkor egymás után ellobbantak körülöttem a gyertyák.
– Tehát hajlandó vagy végre hinni nekem. Késő, sajnos már késő… – hallottam.
Ott volt a szobában, velem!
Megdermedt az ereimben a vér. A lábam alig engedelmeskedett, de sikerült kihátrálnom a szoba ajtaján. Bevágtam magam mögött, és nekivetettem a hátam.
– Miért jöttél vissza? Hiszen adtam neked egy esélyt. Figyelmeztettelek.
A hang karnyújtásnyi közelből jött, és ebben a helyiségben is kezdtek kialudni a lángocskák.
– Sajnálom, amit tenni fogok veled, de éhes vagyok. Tudod te, milyen az, folyton éhezni?
Szomorú sóhajt és lágy érintést éreztem az arcomon. Az utolsó gyertya fényénél észvesztve iramodtam a bejárathoz vezető folyosó felé. Nekimentem egy könyvszekrénynek, székeknek, a falnak, áttörtem a szárnyasajtó üvegét. Fájdalmas horzsolásokat szereztem, az üvegszilánkok összevagdostak és ezernyi vérpatakot fakasztottak rajtam, de diadalmas kiáltással értem ki a napfényre, ahova, tudtam, nem követhet.
Megfordultam, és megkönnyebbülve, csúfondárosan mosolyogtam rá.
Ő is mosolygott, és az égre mutatott.
Tökéletes volt az időzítése. A napot, az órát, a percet, az egészet előre kitervelte. Ismert engem, tudta, hogy jönni fogok. Ő volt a vadász, én a vad, és besétáltam a csapdájába.
Odafenn a hold a nap elé kúszott.
A vadász csak erre várt. A déli szürkületben elindult felém.
Vékony kabátom alatt a kezem a feszületre fonódott. Előrántottam.
– Istentől elátkozott teremtmény, pusztulj a szemem elől!
Csodálkozás és derű keveredett az arckifejezésében.
– Hát ezt is magaddal hoztad? És istent emlegeted, te, az örök hitetlen?
Egyre közeledett, remegő kezemből hanyag mozdulattal söpörte ki a keresztet.
– Legyen most már vége a játéknak! – nevetett. – Nem akarlak tovább kínozni, én szegény, halandó barátom.
Felordítottam, és ebben az ordításban benne rezgett az üldözött préda halálsikolya, a zsigereim mélyén megbúvó ősi rettegés, a végső, tehetetlen elkeseredés.
Belédöftem a karót.
A hold mögül kibukkant a nap. Lángsugarai végigcirógatták a földre rogyó testet.
Vörös volt a vére, vörösen, melegen bugyogott elő a melléből.
Nem voltak nagy, hegyes szemfogai, nem a hold fagyos lehelete hűtötte halott-hideggé a bőrét, nem égette őt hamuvá a napfény. Sosem akart bántani engem.
A barátom volt. Élt, és én megöltem.
Fátyolos szemét rám emelte, utolsó lehelete alig hallhatóan rebbent felém:
– Azért, valld be, féltél egy kicsit…