Dubesz : A rettegés vihara

Black Lake egy békés kisváros, ahol az emberek őszinte barátsággal és tisztelettel vannak egymás iránt és távol a városok zajától élik szürke, ámde annál boldogabb hétköznapjaikat az év 364 napján. Egyetlen sötét nap azonban beárnyékolja az itt lakók életét. Egy szörnyű titok, amelyet féltve őriznek, amelyet a szülők átadnak gyermekeiknek, és amely nem juthat túl a város határán, és idegenek nem szerezhetnek róla tudomást. Az emberek olyanok, mint egy nagy család és a titok nem kerülhet ki a családból. Akivel mégis megosztják, az többé nem hagyja el élve a várost. Szerencsére a város nem számít turistalátványosságnak, és még azok is kevesen vannak, akik véletlenül kénytelenek keresztülautózni rajta. A város közepén ugyan áll egy motel, de a szobái ablakában többnyire sötétség honol. Az itt megszállni kényszerülő turisták ritkák, mint a fehér holló. A lakók megtanultak együtt élni a titokkal, amely rettegésre ítéli őket minden év augusztus 8-án. Maga a dátum is misztikus jelentéssel bír számukra. A nyolcas szám az időtlenséget és a véget nem érő kárhozatot szimbolizálja. Egy ördögi kört, mely a végtelenségbe burkolózik. Minden évben ezen a különös átokkal sújtott napon pusztító vihar söpör végig az isten háta mögötti kisvároson, s az emberek lelke mindannyiszor rettegéssel telik meg, mert tudják, sohasem érhet véget a borzalom, mely hű társa a viharnak. Mert ami vele karöltve érkezik, nem e világi. Nem a természet őrült játéka ez, hanem valami, ami a sötétségből táplálkozik, valami, aminek nem szabadna itt lennie. Valami, ami átlépte a pokol kapuját, s egyszer talán végleg itt ragad ebben a városban, elhozva az örök sötétség és a kínzó halál börtönét. Még az itt élők sem sejtik, hogy eljön-e a pillanat, amikor a sötétség végleg átveszi a hatalmat, de minden évben kétségbeesetten remélik, hogy e gyötrelmes éjszaka szertefoszlik a hajnali nap fényében. Ez a vihar sohasem hoz esőt, csak a halál szelét, amely bekúszik a házak közé, mintha csak azt vizsgálná az itt élők őrzik-e még a titkát. Fülsüketítő mennydörgést, melyet nem előznek meg villámok és túlvilági sötétséget, melyen az emberi szem nem lát keresztül, s melyen a fény nem képes áthatolni. A levegő megtelik a rothadás és a halál bűzével, mely ólomként nehezedik a városra és a mennydörgéseket vérfagyasztó sikolyok és velőtrázó, mérhetetlen szenvedéssel teli üvöltések kísérik, mely sokak szerint a megkínzott holt lelkek torkából szakad fel, akik a sírok mélyéből igyekeznek feltörni egy olyan világba, mely már nem az övék, s melyből őrült és kegyetlen gyilkosaik taszították ki őket. Az öregek úgy tartják, hogy ezeknek a lelkeknek a sírjaik szolgálnak börtönül és a rabságuk napjai megszámlálhatatlanok. Ők a kitaszítottak, olyan emberek, akiknek a lelke nem talált nyugalomra és nem léphetett át az örök fényességbe, mert gyilkosaik nemcsak az életüktől fosztották meg őket embertelen kegyetlenséggel, de a haláluk előtti utolsó pillanatban elvették tőlük a hitet és a reményt, hogy egy szebb világ vár rájuk odaát, meghagyva nekik a puszta félelmet és a kétséget. Gyötrelmeik elől úgy tűnik nincs menekvés talán ezért is lázadnak, miközben számuk egyre csak gyarapszik. Ők hát azok, akik minden év augusztus nyolcadikán feltépik celláik ajtaját és átlépnek az élők világába. Rabságuk alatt rettegésük és kétségbeesésük féktelen, vak dühvé változott és ez a felgyülemlett harag segít nekik áttörni a kaput, melyen át, még ha csupán pár órára is, de keresztül jöhetnek, s átadhatják rettegésüket a még élőknek. Akárcsak az élők ők is biztosan tudják, eljön majd az idő, amikor nem kell többé visszatérniük börtöneikbe… A megkínzott holtak a sírok között bolyonganak mindaddig, míg a vihar el nem csendesedik. Az emberek bezárkóznak otthonaikba, és sötétségben rettegik végig az éjszakát, remélve, hogy így távol tudják őket tartani házaiktól. Úgy gondolják, a fény feldühíti őket, mivel az, az elérhetetlen boldogságot jelenti számukra. Vagy talán csak a tiszteletüket próbálják közvetíteni feléjük, valamilyen módón a tudtukra adni, hogy együtt éreznek velük. De az is lehet, hogy csupán azt gondolják, jobb sötétben meghalni és nem látni a halál arcát…
A legenda még a legmerészebbek fantáziáját is túlszárnyalja, azonban az egyetlen bizonyíték arra, hogy mindez valóban igaz, csupán a pusztító vihar és a keserves kiáltások. Soha senki nem látta még a nyomorult holt lelkeket, az itt lakók mégis szentül hisznek a létezésükben, és még a kételkedők is betartják a játékszabályokat és az évnek azon az egy napján nem mozdulnak ki házaik biztonságos falai közül.

Egy verőfényes júniusi napon, az emberek nagy megdöbbenésére új család költözött a városba, Ben Michaels és 8 éves kisfia, Jeremy. Ben három hónapja veszítette el a feleségét, akivel a legnagyobb egyetértésben és szeretetben töltötték napjaikat már több mint tíz éve. Jeremy édesanyját meggyilkolták. A tulajdon házuk elől rabolták el, amikor úgy este hat körül hazaérkezett a bevásárlásból. A holttestet 3 nappal később találták meg a közeli erdőben. A ruháit elvették, a kezeit összekötözték és így akasztották fel egy vastagabb faágra. Messziről úgy tűnhetett, mintha mindkét kezével erősen tartaná a faágat, hogy le ne essen. A testét összekaszabolták, talán valami kisebb méretű ollóval. Kivágták a nyelvét és a szemeit, valószínűleg ugyanazzal a nem túl éles vágóeszközzel. Aztán hagyták elvérezni. A holttest alatt a füvet teljesen beborította az alvadt vér. Bennel egy ötvenes évei elején járó kövér rendőr közölte a felesége halálhírét halkan hozzátéve, hogy – Sajnálom Mr. Michaels, de hazudnék ha azt mondanám, hogy a felesége nem élt át gyötrelmes kínokat a halála előtt. - Ez a hír mindent egycsapásra megváltoztatott, darabokra törte Ben jövőjét és álmait.
- Sajnos elkerülhetetlen, hogy megnézze a felesége holttestét, tudja az azonosítás miatt.
- Persze mindjárt bemegyek – válaszolta Ben, bár egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a szavak valóban elhagyták a száját. Jól tudta, hogy a holttest látványa örökre mély nyomot hagy majd a lelkében, de ennek ellenére Ben teljesítette a kötelességét, már csak azért is, mert úgy érezte ez majd képes lesz őt meggyőzni a valóságról. A temetésen a gondolatai egyetlen dolog körül keringtek. Az öngyilkosságot látta az egyetlen kiútnak. Az önsajnálat már-már teljesen elhatalmasodott rajta, amikor hirtelen eszébe jutott egy név: Jeremy. A kisfiú számára most már ő jelentette az egyetlen támaszt ebben a kegyetlen világban. Szükségük volt egymásra. Talpra kellett állnia és már azt is tudta, hogyan csinálja. Másnap reggel összecsomagolta a holmijaikat és elindultak valahová egy új élet reményében. Bízott benne, hogy a költözés enyhíteni fogja majd a kimondhatatlan gyászt és fájdalmat, amely súlyos teherként nehezedett rájuk. Ben furcsa módon nem érzett bosszúvágyat, vagy inkább nem látta értelmét bosszúra pazarolni a még hátralevő időt. Az élet amúgy is túl rövid, ezt már megtanulta és úgy döntött, amennyi időt csak lehet a fiával szeretne tölteni. Ahogy keresztül autóztak Black Lake-en valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette őket hatalmába. Egyikük sem értette miért, de hirtelen egymásra néztek, és egyszerre ejtették ki a szavakat: - Itt fogunk lakni. – Mindketten megdöbbentek és Jeremy anyjának halála óta először valódi szívből jövő mosoly jelent meg az arcukon. A város barátságosnak tűnt így első ránézésre és olyan nyugalmat árasztott, amelyet Ben a felesége karjaiban érzett utoljára. Ahogy közeledtek a temető felé egyre több házon lógott az ELADÓ tábla. Őket azonban egy cseppet sem rémítette meg a temető közelsége, sőt inkább valamiféle különös vonzalmat éreztek a lelkük mélyén. Nevetségesen olcsón sikerült házat venniük, főleg azért mert a temető bejáratához legközelebb esőt választották ki. Jeremy imádta az apját, de az édesanyja halála mélyen megsebezte a szívét, pedig ő mit sem sejtett abból, hogy az anyja milyen borzalmakon ment keresztül mielőtt a halál végleg magával rántotta. Amint azonban átlépték Black Lake határát a édesanyja halála miatt érzett keserves fájdalom veszített erejéből. Pár hét alatt sikerült is berendezkedniük és úgy ahogy elfogadtatni magukat a helyiekkel, bár a legtöbbjük elég távolságtartó volt. Minél több idő telt el az ideköltözésük óta, annál jobban érezték magukat. Úgy látszott kezd rendbe jönni az életük. Ekkor még egyikük sem sejtette, hogy azzal a végzetes augusztus nyolcadikával minden megváltozik majd. Minden rosszra fordul. A temető közelsége furcsa nyugalmat árasztott, de ittlétük óta mégsem tették be a lábukat a halottak földjére. Valami várakozásra késztette őket. Valami különös erő, amelyre nem volt magyarázat. Augusztus 8-án is csakúgy, mint a többi napon szokásos városnéző sétájukra indultak, amely több mint egy órát vett igénybe, mivel a temető a város legtávolabbi részében kapott helyet. Ők persze nem bánták, mert így sétájuk nagy részét a természetben tették meg. Ma azonban nem a megszokott látvány fogadta őket a városban. Az utcák teljesen kihaltak, és bár a nap már lenyugvóban volt egyetlen ház ablakán sem szűrődött ki fény. Mindenütt sötétség honolt és a csend szinte körülölte őket. Black Lake egy elnéptelenedett, halott város alakját öltötte magára. Ben és Jeremy ugyan megdöbbent egy kissé az emberek furcsa viselkedésén, de mivel aznap jóval később indultak sétálni, mint egyébként, úgy gondolták az itteniek talán minden nap ilyen tájban vonulnak vissza otthonaikba, csak erről nekik még nem adódott alkalmuk tudomást szerezni. Úgy döntöttek hazaindulnak, nehogy esetleg megzavarják a lakók nyugalmát. Már csak pár lépés választotta el őket a házuktól, amikor megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajtuk. A temető mágnesként kezdte vonzani mindkettejüket, ők pedig meg sem próbáltak ellenállni. Céltalanul bolyongtak a sírok között, amikor Jeremy hirtelen megtorpant egy fekete sírkő előtt. Ben először nem értette, hogy miért bámulja a fia olyan mereven a követ, de amint odalépett mellé minden rögtön világossá vált számára és a döbbenettől az ő lábai is földbe gyökereztek. A fekete márvány sírkő tele volt nevekkel. Sokkal több név állt rajta, mint ahány embert egy sírba temethetnek. Ebbe a temetőbe száműzetett ugyanis minden megkínzott lélek. Ezért az emberek még a valóságosan eltemetett szeretteiket sem látogatták meg a temetőben. Nem akarták látni az újonnan vésett neveket. Anélkül, hogy látták volna is tudták, a zsigereikben érezték, hogy nap mint nap érkeznek halálra kínzottak. Ezt a temetőt ők uralták, már csak hozzájuk tartozott. Az élők pedig messzire elkerülték és inkább saját otthonaik kertjébe temették halottaikat. Mindebből azonban Ben semmit sem sejtett. Az utolsó nevet frissen vésték. Mary Elizabeth Michaels. A felesége neve volt.
- Mi a franc folyik itt? – szakadt ki Benből. – Hiszen ez lehetetlen!
De még mielőtt bármiféle magyarázatot kereshettek volna, iszonyatos mennydörgés hasította keresztül a városra ködként ráboruló csendet. Black Lake-re a legfeketébb sötétség ereszkedett, amit Ben és fia valaha tapasztalt. A sötétség nem egyszerűen körülöttük volt, hanem ott állt velük szemtől szemben. Hozzásimult a bőrükhöz, érezték a leheletét. Elkezdődött. Ben a fia keze után nyúlt, de az már nem volt sehol. Jeremy eltűnt és csak jéghideg feketeség maradt a helyén. Ben agyába villámként hasított bele a felismerés.
- Meg fogunk halni. – ez a mondat azonban csak gondolatként öltött testet, mert a reszketés, amely az egész testét átjárta meggátolta őt abban, hogy bármit is kiejtsen a száján. Térdre rogyott és zokogni kezdett. A saját életét nem sajnálta, de elviselhetetlennek érezte a tudatot, hogy semmit sem tehet a fiáért. Mozdulni sem volt képes. A sötétség útját állta és egyre súlyosabb teherként nehezedett rá. Bármennyire is erőltette a szemeit azok nem tudtak hozzászokni a feketeséghez. A kétségbeesés a torkát fojtogatta. Aztán hirtelen abbamaradt a mennydörgés és a szél, a sötétség azonban továbbra is uralta a temetőt. Ez a pillanat volt az utolsó, amikor Ben szívében még felébredt a remény. Aztán amint a fia fájdalmas üvöltése keresztülszelte a hirtelen támadt csendet, Ben rádöbbent, hogy az események visszafordíthatatlanná váltak. Lépteket hallott, amelyek egyre közeledtek minden irányból. Azok a pokoli teremtmények ott voltak mindenütt a sírok között és figyeltek. Bent figyelték. Nem látta őket. Egyet sem, de nem is volt rá szükség. A mérhetetlen dühvel és gyűlölettel teli tekintetek a csontjáig hatoltak és az iszonyatos bűz, ami belőlük áradt a rothadás és halál bűze volt. Ben öklendezni kezdett, de erőt vett magán és elfojtotta a hányingerét. Most először hálát adott a feketeségnek, amely meggátolta őt abban, hogy ezeket a borzalmas lényeket megpillanthassa. Sohasem volt igazán hívő ember, most mégis imára kulcsolta a kezeit. A kitaszítottak ellen azonban semmiféle ima nem nyújthatott menedéket. Ben elfogadta a halált és lehajtott fejjel várt, hogy a lények azt tegyék vele, amiért idejöttek. Ekkor azonban valami történt, valami amire Ben egyáltalán nem számított. A borzalomnak egyik pillanatról a másikra vége szakadt. A sötétség amilyen gyorsan lepte el a temetőt most épp olyan gyorsan tűnt el, magával rántva a megkínzott lelkeket. Ben levegő után kapkodott. Megpróbálta kitisztítani a gyomorforgató bűzzel megtelt tüdejét. Nem volt egészen bizonyos afelől, hogy életben van, mint ahogy afelől sem, hogy mindaz, ami történt valóság volt-e. Megdörzsölte égő szemeit, aztán a kezeire pillantott. Azt várta tele lesznek valamiféle undorító fekete anyaggal, de nem volt rajtuk semmi. Aztán oldalra nézett és nem messze a sírok között észrevette haldokló fiát. Összeszedte a maradék erejét, nagy nehezen feltápászkodott a földről és odavánszorgott a vérben úszó testhez, hogy megmentse, de az eszével már jól tudta, nincs semmi ami kiránthatná Jeremyt a halál karmai közül. Az egész testét mély vágások borították, amelyekből még most is szivárgott a vér és sok helyen tenyérnyi húsdarabok hiányoztak, sötétvörösen csillogó lyukakat hagyva a testen. Mintha valakik egyszerűen belemarkoltak volna a fiúba és kézzel tépték volna ki a húsát. A vágásokat sem valami éles tárgyal ejtették, sokkal inkább úgy tűnt, puszta kézzel, némely vágások ujjnyi mélyek voltak. A vérbe fagyott test, amely valaha a fiáé volt, de már egy cseppet sem emlékeztetett rá, felemelte még úgy ahogy épnek mondható kezét és az apja felé nyúlt. Ben nem törődött a visszataszító látvánnyal, letérdelt és a két tenyere közé fogta a megcsonkított kezet, amely már jéghideg volt. Ben érezte, ahogy a jeges félelem., amely a fiából árad áttelepszik az ő testébe is és egy pillanatra végig áramlott rajta mindaz a rettegés és kín amit a fia élt át. Ben ennek ellenére továbbra is szorította Jeremy kezét. A fiú megpróbált beszélni és bár még mindig keserves kínok gyötörték és talán még ő maga sem reménykedett abba, hogy meg tud szólalni, mégis minden szó, amit kiejtett tiszta volt és érthető:
- Apa, kérlek bocsásd meg nekik, amit velem tettek azért, hogy végre ők is megbocsáthassanak gyilkosaiknak!
Benben fia szétmarcangolt és meggyötört testét látva lángolt a düh és a bosszúvágy, de tudta nem utasíthatja vissza egy haldokló kívánságát.
- Úgy lesz ahogy akarod kisfiam. – de már nem volt biztos abban, hogy Jeremy hallotta a választ. A feltörni készülő zokogás olyan érzést keltett benne, mintha valaki két kézzel fojtogatná. Már nem volt miért visszatartania. A kétségbeesett üvöltés, amely végre feltört belőle baltaként hasította keresztül a temető áporodott levegőjét. Aztán a gyász könnyei elhomályosították a látását és végigfolytak fájdalomtól eltorzult arcán. Ráborult Jeremy véres maradványaira és órákon át sírt. Úgy érezte soha nem lesz képes abbahagyni. Talán két óra is eltelhetett mire sikerült annyi erőt gyűjtenie, hogy fel tudjon tápászkodni a holttest mellől. A tulajdon két kezével ásott sírt a fiának, s miután eltemette őt, elindult haza. Elviselhetetlen gyász és fájdalom telepedett a lelkére. A teste minden porcikája megtelt keserűséggel. Úgy érezte, mindjárt összeroppan, hogy nem képes ezt a szörnyű terhet viselni a hátralevő életében. Megemésztette a felesége halálát, de a fiáét nem hitte, hogy képes lesz. Egy dolog azonban biztos volt. Sokkal könnyebb lenne halála napjáig gyűlölni azokat a kegyetlen teremtményeket és bosszút forralni, mint teljesíteni Jeremy utolsó kívánságát. Fel sem tudta fogni, hogyan is lehetne megbocsátani mindazt a borzalmat, amit azok az elvetemült sírlakók műveltek a fiával. Ben teljesen össze volt zavarodva. Egyáltalán nem értette, hogy kérhetett tőle Jeremy ilyesmit azok után, hogy keserves kínok között kellett meghalnia. Talán a szenvedés és a fájdalom elvették a józan eszét, talán megtébolyodott és már azt sem tudta mit beszél. Ben azonban nagyon is tisztában volt azzal, hogy csak áltatja magát. A fia elméje egyáltalán nem volt háborodott és a mérhetetlen fájdalom ellenére, amely átjárta vérző testét, sem beszélt félre. Fia kérése szent volt a számára tehát nem maradt más választása. Meg kellett bocsátania a lelketlen gyilkosoknak. Ez azonban nem ment egyik napról a másikra. Hosszú, keserves hónapok vártak rá. Csaknem egy teljes évébe került, mire végül egy reggel úgy kelt fel, hogy nem érzett már gyűlöletet. A düh és a bosszúvágy legapróbb szikráját is sikerült kiűznie a lelkéből. Egy héttel a rettegett vihar kitörése előtt Ben Michaels készen állt a megbocsátásra. Az eltelt egy év minden áldott napját annak szentelte, hogy kiderítse kik végeztek a fiával. Eleinte kérdései mindenütt süket fülekre találtak, de ahogy telt az idő az emberek lassan megenyhültek és feltárták a szörnyű titkot Ben előtt. Csak akkor volt képes megbocsátani a megkínzott holt lelkeknek, amikor birtokában volt a teljes igazságnak, amikor végre összeállt a kép, amikor végre megértette, hogy ők is csak áldozatok. Azt mondják, ha mindent értenénk, mindent megbocsátanánk. Talán igaz, talán nem, mindenesetre amikor Ben előtt felfedték a titkot a megbocsátás melege futótűzként áradt szét a testében. A gyűlölet helyét a szánalom vette át. Ezzel teljesült Jeremy kívánsága.
A rettegés vihara nem tört ki többé. A nyomorult holt lelkek megtanulták Bentől a megbocsátást és többé nem gyűlölték könyörtelen gyilkos kínzóikat. Annyi gyötrődés után végre átléphettek a fényességbe, ahová megalázott lelkük mindig is vágyott. Ben kimondhatatlanul szerette a fiát ezért volt képes a megbocsátás lelki gyötrelmekkel kikövezett útját választani a gyűlölet valójában torz szépsége helyett.