-         Felébresztettelek? Nem akartam. – rohant oda Kagome és máris nekilátott barátai ápolásához. Mikor végzett megszólalt.

-         Na én most elmegyek ételért, sietek vissza.

-         Én is veled megyek! – pattant fel Inuyasha.

-         Nem még megállni se tudsz. Egyedül megyek. Sippo senkit ne engedj ki innen. -

-         Igenis. –

-         Sietek vissza! -

És Kagome elindult a legközelebbi faluhoz.

Mikor odaért kicsit meghökkent, ugyanis a faluban mindenki feketébe volt öltözve. Mélabús, melankolikus hangulat uralkodott az embereken. Csöndben sétáltak az utcákon és fel-felnéztek a közülük igencsak kirívó lányra. Kagome eléggé furcsán érezte magát, leszegte fejét és úgy baktatott egy nagyobb épület felé.

-         Elnézést, élelmet szeretnék kérni, gyógyítok cserébe. – ajánlkozott a házból kilépő cselédlánynak.

-         Gyógyítani? –

-         Igen, papnő lennék. – „Végül is, ez félig igaz…” – gondolta

-         Az úrnő kislánya elájult és ágynak esett, senki sem tudja, mi van vele. Már egy hete nem kelt fel. Úgy gondolod, tudnál rajta segíteni? –

-         Megnézem, mit tehetek. –

-         Kövess! – intett a szolgáló Kagoménak és bevezette egy terembe.

-         Mika, mit akarsz. Mondtam, hogy senki nem jöhet be ide. – mérte végig Kagomét.

-         Bocsáss meg, úrnőm. Ez a lány azt állítja, megtudja, gyógyítani a kisasszonyt. –

-         Hé, azt mondtam, megnézem! – rikkant fel mérgesen az említett.

-         Te lány, valóban tudnál segíteni az én Chidorimon. – derült fel az eddig síró asszony.

-         Lehet. – lépett közelebb a padlón fekvő kicsihez.

Alig lehetett hat éves. Fekete hajtincsei szemébe lógtak. Hófehér arcán patakzott a verejték. Kagome kezét a lány homlokához emelte, de rögtön el is kapta.

-         Ez fáj! – sikkantott fel, jobban megnézte – egy szellem a kislányon! – jelentette ki.

-         Chidori! –

-         Várjon, ne érjen hozzá! – figyelmeztette az anyát.

Kezét Chidori fejéhez tartotta. Rózsaszínes fény tört elő abból…

-         Anyuci! – kiáltott fel hirtelen a kislány.

-         Chidori, jól vagy! – ölelte át – Hogyan hálálhatnám meg? – zokogott még mindig az örömtől.

-         Én csak ételt szeretnék. –

-         Mika! Adj neki annyi élelmet, amennyit csak elbír! –

-         Igenis. – állt fel Mika és elvezette a lányt – Tessék! - tömte teli Kagome táskáját, és útnak eresztette.

Kagome kifelé haladt, mikor valami bele nyílalt. Hátrafordult, de csak egy fiút látott ott, így hát elindult visszafelé.

„Azon a lányon Sesshoumaru illata…” – elmélkedett az idegen, majd követni kezdte Kagomét.

-         Kagome. Hol voltál ennyi ideig. Inuyashát alig lehette visszatartani! – panaszkodott Sippou.

-         Sajnálom, siettem, ahogy csak tudtam. – magyarázkodott – Rin gyere, egyél. – szólt a kicsihez, aki szemét dörzsölve mászott ki gazdája prémje alól.

Mirokunak nem kellett könyörögni, egyből nekifogott.

-         Inuyasha, egyél te is! –

-         Nem. – makacsolta meg magát, még mindig neheztelt a lányra.

-         Ne csináld, hoztam egy csomót. –

-         Nem kell. –

-         Rendben. Te tudod. Sango kérlek, gondoskodj róla. – Sango csak bólintott és lenyomott egy nagy adag rizst a hanyou torkán - Sesshoumaru? – fordult a szellemhez.

-         Nem. –

-         Ez nem kérdés volt. Súlyosan megsérültél, eszel! – hallatszott a szigorú parancs, majd tett is követte.

Kagome letérdelt mellé és elkezdte etetni, az ellenkező „5 éves gyereket”. Inuyasha majd szétrobbant a dühtől. Ezt persze bátyja észre is vette, és kifejezetten élvezte, ahogy Kagome darabonként adja szájába a húst és itatja vele a levest.

„Az a lány közel áll Sesshoumaruhoz…” – vonta le következő következtetését az ismeretlen alak, aki az ablakból leste, mi történik.

-         Inuyasha megetted? – ment oda hozzá Kagome.

A hanyou nem tudott felelni mivel még mindig teli volt a szája, csak hátat fordított.

A szellemirtó lány, olyat vágott a hátára, hogy egyből lecsúszott a falat a torkán.

-         Inuyasha ne csináld már, olyan vagy, mint egy kisgyerek. –

-         Én kisgyerek!? – háborgott a hanyou.

-         Egyél szépen. Meg kell gyógyulnod. –

Inuyasha hallgatott, majd nekilátott az előtte lévő kupacnak.

-         Kagome - sama. – hallatszott Rin hangja a sarokból.

-         Tessék. – ment oda hozzá kedvesen mosolyogva.

Rin intett, hogy hajoljon közelebb.

-         Kagome – sama a nagyúr súlyosan megsérült ugye? –

-         Sajnos eléggé, de az a furcsa, hogy nem tudom, mi okozza gyengeségét. Semmiféle seb, vagy vágás nincs rajta. A vérzését már elállítottam, de még mindig veszélyes lenne továbbállnotok. –

-         De ugye rendbe jön? – ordította suttogva. (Nem tudom, hogy csinálta, de ügyi volt J)

-         Remélem, de mindenképpen itt kell maradnotok. Rin, Sesshoumaru tovább akar menni, amíg azt hiszi te rosszul vagy maradtok. –

-         Értem. – vágta magát haptákba, jelezve mindent megtesz az ügy érdekében.

-         Köszönöm. – simogatta meg a kislány buksiját.

„Hát aggódik értem…” – töltötte el melegség a nagyúr szívét, mert mindent hallott, végül is kutya.

Sesshoumaru nem értette, miért örül ennyire a dolognak, de boldoggá tette és magában még el is mosolyodott. Látta, ahogy Rin színpadiasan fájlaltatja pociját és össze-vissza hablatyol. Ha nem tudná, hogy csak megjátssza, talán még aggódna is a cselfes gyerekért.

Esteledett, mindenki nyugovóra tért. Sesshoumarun kívül már mindenkinek begyógyultak a sebei. A szellem még mindig eléggé rosszul érezte magát, gyengének és sebezhetőnek. Kagome virrasztott mellette. Nem nagyon beszélgettek. Rin, aki ott aludt a nagyúr mellett néha megszorította a lány szoknyáját, rémálma volt.

„- Sesshoumaru – sama ne! – kiáltott (fel hangosan, állmában Rin), de már késő volt a nagyurat átdöfte egy hatalmas kard. Kagome a tűz mellett feküdt mozdulatlanul, haldokolt. Majd egy női hang hallatszott: - Mert téged szeretett…” – Rin felriadt.

Tiszta víz volt, görcsösen ölelte át Sesshoumarut, aki erre felszisszent.

-         Mi a baj Rin. – nézett a kicsire – Aludj szépen. – nyugtatgatta, majd maga mellé fektette a prémjére.

Kagome csak mosolygott, olyan furcsa volt még mindig neki ez az egész. A nagy Sesshoumaru, mint gondoskodó apa. Minden megeshet.

-         Mit nézel halandó?! – zökkentette ki a lányt gondolatmenetéből Sesshoumaru.

-         Semmit, csak annyira kedves vagy mikor így törődsz Rinnel. – mosolygott Kagome.

-         Kedves?! – háborodott fel – Majd meglátjuk ki a kedves, ha a mérgezett karmaim átfúrják a tested. – ült fel nagy hévvel.

-         Sh. Most pihenned kell. – nyomta vissza a szellemet vállánál fogva, ami elég kellemetlen helyzetbe fulladt – Bo… bocsánat. – pirult el a lány, mivel alig két centi volt köztük.

Sesshoumaru szíve egyre hevesebben vert, de nem mutatta ki. Arca teljesen fagyos volt. Félre nézet és felültette a ledermedt lányt. Kagome még mindig paradicsom színűen előkotort egy bögrét és öntött a még délután lefőzött gyógyfüves teából. Sesshoumaru kezébe nyomta, nem bírt a szemébe nézni. Egyszerűen szégyellte magát, hogy miért nem tudta.

„Hiszen nem  csináltam semmi rosszat, csak véletlenül ráestem…” – elmélkedett és, ha lehet még jobban elvörösödött.

-         Mi az, halandó? – gúnyolódott a youkai, közelebb hajolt hozzá, majd a fülébe súgta: - Az öcsém. -

-         Hogy mi? – értetlenkedett Kagome, de mikor hátrafordult szembe találta magát az igencsak dühös Inuyashával.

-         Mégis mi a fenét csináltok ti itt?! – nézett dühösen a hanyou.

-         Éppen esti mesét olvas nekem, nem tudok aludni. – szórakozott tovább Sesshoumaru.

-         Se… semmit. – jött zavarba Kagome, felállt és megnézte, hogy van Sango.

Inuyasha és Sesshoumaru még sokáig néztek farkasszemet, majd ők is lefeküdtek.

-         Kagome indulunk tovább! – szólt a lánynak Inuyasha – El kell vinnünk a Tetsusaigát, meg kell javítatni. -

-         De hát Sesshoumaru még nem elég erős. – ellenkezett Kagome.

-         Itt hagyjuk! Te megtettél érte mindent. –

-         Inuyasha! Hogy mondhatsz ilyet?! Nem hagyhatjuk itt csak úgy a bátyádat. –

-         Dehogy is nem! –

-         Rendben ti menjetek, és ha végeztetek, gyertek vissza értem. Én itt várok rátok. –

-         De Kagome! – ugrott oda Sippou.

-         Nem lesz semmi baj, nem hagyhatom itt őket. –

-         Akkor viszont Mirokuék is maradjanak. – Toutousai hegyére úgyis csak én mehetek.

-         Egyetértek. – egyezett bele Sango.

-         Inuyasha! Vigyázz magadra! – szólt még utána Kagome – Sippou, menj utána! –

-         Rendben, figyelek rá! – szaladt utána a kis róka.

-         Kagome miért volt erre szükség? – telepedett a lány mellé Sango.

-         Nem tudom, rossz érzésem van. –

-         Kagoménak igaza van. – csatlakozott a szerzetes – Dühös démoni energiákat érzek.

Esteledett nyugovóra tértek. Kagome szokás szerint Sesshoumaru mellett virrasztott. Már három napja nem aludt semmit, elég fáradt volt. Ásított egyet aztán eldőlt. A szellemre esett. Sesshoumaru csak feküdt egy ideig, majd már nem bírta tovább. Átölelte a lányt, jól magához szorította, beleszagolt, majd keserű mosollyal Rin mellé fektette.

Reggel mikor felébredtek, megreggeliztek.

-         Kagome, elhívtak szellemirtásra, négy nap múlva jövünk. Miroku is elkísér, remélem, nem húzódik el. -

-         Rendben siessetek vissza. – (tudom kicsit erőltetett, de azt akartam, hogy egyedül legyenek, majd még Rinéket is elintézem…)

-         Kagome nem baj, ha egyedül hagyunk? – kérdezte Miroku.

-         Nem leszek egyedül. Itt van Rin, Jaken és Sesshoumaru. –

-         Biztos? –

-         Persze menjetek csak. –

Sango és Miroku elindultak a nagymacskán utazva.

-         Hogy van Rin? – törte meg a csendet a youkai.

-         Jobban, de még alszik. –

-         Tudom, hogy nincs semmi baja. – fordult Kagome felé.

-         Mi… miről beszélsz? – próbálta menteni a helyzetet.

-         Az egész csak azért van, hogy itt maradjak… és igazad van, tényleg gyenge vagyok, de ezt a világ összes kincséért sem vallanám be senkinek. – a szellem felült és közelebb húzta magához Kagomét – Figyelnek! – suttogta – Nem tudom ki az, de azóta figyel minket, mióta élelmet, hoztál a faluból. –

-         Figyel?! –

-         Jaken! - szólt immár hangosan – vidd Rint és Kagomét Kaelde anyóhoz! – parancsolt a kis szolgára.

-         Én itt maradok! – jelentette ki Kagome.

-         Veszélyes lehet! – suttogott ismét.

-         Azt mondtam, maradok! –

Jaken és a még félálomban lévő kislány Aunt hátán mentek Kaelde anyóhoz.

„Mi ez? Már csak ketten maradtak… Ez módosít a tervemen…” – elmélkedett a leskelődő férfi.

-         Ezt idd meg! Visszanyered tőle az erődet, két napig főztem. – nyomott a szellem kezébe egy csészét.

Sesshoumaru csak nézett a teára, de valami olyan undorral, amit még ember nem látott. Erőt vett magán és lehúzta.

-         Ettől majd meggyógyulsz, remélhetőleg. Szóval, mi ez az egész? –

-         Nem tudom, mondtam már, hogy nem ismerem, meglep, hogy féleszű öcsém nem vette észre. Kilométerekre bűzlik a démon szaga. –

-         Nos, akkor mit tegyünk? –

-         Semmit. Megvárjuk, hogy ő lépjen. – hallatszott a higgadt felelet